Bár az Alkotmány szerint a bizalmatlansági indítvány sikere a hivatalban levő kormány bukását jelenti, valójában a kudarc kizárólag az Ilie Bolojané.
Előre látható volt, hogy nem alkalmas a négypárti kormánykoalíció vezetésére egy olyan személy, aki politikai pályafutása alatt hozzászokott az egyszemélyes vezetéshez, előbb prefektusként a kormány nevében, majd Nagyvárad polgármestereként, illetve Bihar megye tanácselnökeként, a kényelmes, pártja által biztosított minősített többség birtokában.
Csodálta Orbán Viktor autoriter kormányzási stílusát, megpróbálta és megyei szinten egy gyenge ellenzékkel szemben, sikerült alkalmaznia az ellentmondást nem tűrő hatalomgyakorlást, ami viszont kormányfőként nem volt célravezető.
Nagy gonddal, főként köz és hálás szponzori pénzekből kreált bihari imázsa Bukarestben hamar megkopott, miután átgondolatlanul, még az államfővel is szembemenve (lásd TVA növelés), hebehurgyán nekilátott az amúgy szükséges költségvetési deficit csökkentéséhez.
A növekvő választói elégedetlenséget látva, a PSD saját politikai céljait előtérbe helyezve, könnyen eljátszhatta a belső ellenzék szerepét, főként miután Bolojan az USR támogatását élvezve, koalíciós tárgyalások nélkül döntött több kérdésben (állami cégek részvényeinek tőzsdei értékesítése, uniós védelmi kölcsön felhasználása a SAFE programban stb.).
Mint olyan helyzetekben, amikor az igazság valahol félúton van, elkezdődött a kölcsönös vádaskodás, egymást okolva a nyilvánvaló hibákért, amit az államfő pártatlanságát hangoztatva nem tudott, vagy nem akart elsimítani.
A bizalmatlansági indítvány benyújtásakor egyértelművé vált, hogy a cél kizárólag Bolojan leváltása, ami lemondása esetén lehetővé tette volna a kormánykoalíció túlélését.
De ő nem az az ember, aki méltósággal megválna a hatalomtól, mert ez egyet jelentene pártelnöki tisztségének utólagos elvesztésével is, pedig ő is sorozatos lemondásokat követően lett alkalomszülte pártelnök és kormányfő.
Ebben az esetben a sokat hangoztatott „nemzeti érdek” szem elől veszett.
Bolojan a szavazás előtti napokban körbejárta a központi televíziók stúdióit, önkritika nélkül mindenért a szociáldemokratákat okolva, bukása estén katasztrofális gazdasági következményeket vizionálva.
Minden taktikai érzék hiányában, parlamenti felszólalásában a helyi bárókat vádolta, akik az állami költségvetés forrásait használják fel saját költségvetési fedezetnélküli terveik megvalósítására, elfelejtve, hogy annak idején hasonlóan járt el, amit utólag fejére is olvasott Grindeanu.
Paradox módon ugyanazt jelentette be, mint a PSD, vagyis, hogy nem hajlandó támogatni egy kisebbségi kormányzást.
Elfogult elemzői nem tették szóvá, hogy a PSD kiválásával, amennyiben a bizalmatlansági indítvány elbukik, ha az AUR egy részével folytatott tapogatódzás nem vezet eredményre, a kormánya szintén kisebbségben lesz.
Sértődöttségében kijelentette, a következő években egy „modernizációs pólus” kialakításán fog dolgozni, aminek pártján belül nem sokan örülnek, ha ez az USR-vel történő egyesülést jelentené.
Bolojannak nem erőssége az építkezés, eddig minden tisztséget felkérésre fogadott el, ugyanakkor pártján belüli ellenzéke, a konzervatív liberálisok, a Traian Băsescu volt pártjával, a PDL-vel való egyesülést is nehezen emésztették meg.
A jelenlegi helyzetben a legjárhatóbb útnak az tűnik, ha a nagyon optimista államfői nyilatkozatoknak megfelelően, Mikike olyan ismert és elismert, pártonkívüli személyt bíz meg kormányalakítással, akit úgy a PSD, mint a PNL elfogad, mint annak idején, 1999-ben Mugur Isărescut.
A PSD megnyugodhat, alkotmánybírósági precedens szerint Bolojant nem lehet újra jelölni, így csak idő kérdése, mikorra tudja Mikike a nemzeti érdek jegyében megpuhítani a liberálisokat, fogadják el jelöltjét, ellenkező esetben Grindeanut fogja felkérni.
Ha egy-két héten belül ez megtörténik, bár a lej árfolyama valamit erősödni fog, de nem áll vissza a krízis előtti szintre, felgyorsulhatnak az uniós alapok lehívásához szükséges folyamatok, és Románia irányultságát illetően megnyugodhatnak az Európai Unió vezetői.
Lakatos P.
